Sokszor felmerülő kérdés a magyar irodalomtörténetben, hogy az egyes költők, neves írók, alkotó emberek kézírása miről árulkodik az utókor számára. Valljuk be, ma már igen nehéz helyzetben vannak a grafológusok is, hiszen a nyomdai terjesztés, az egyes írók, költők versesköteteiből az eredeti íráskép teljesen kiveszett, az eredeti kéziratok elérésé pedig igencsak nehézkes.
A Petőfi 200 emlékévek során természetesen felmerül a nemzeti költői géniusz, Petőfi Sándor kézírásában rejtőzködő üzenet feltárása, az írásképből kitárulkozó költő személyiségjegyeinek megismerési lehetősége. Ehhez a művelethez Petőfi első költői aláírását hívjuk segítségül, tette ezt 1999-ben Vörös Júlia is „A költő lánglelke nyomában” című tanulmányában, amelyben a költő írásképeinek változását, annak jellegzetességeit, a személyiségjegyek kidomborodását vizsgálta.
Az elemzésben – ahol Vörös Júlia kitér a költő korai korszaka egyes verseinek kézirataira is – kiemeli az íráskép jól olvashatóságát, amellyel a költő mondanivalójának nyíltságára hívja fel a figyelmet, nem takargat semmit az olvasók elől, kifejezi azt az olthatatlan szabadságvágyat, amely egész személyiségét meghatározta. A korai környezeti adottságok miatt kialakult akaraterő és céltudatosság jellegzetessége az első költői aláírásban is visszaköszönnek, hiszen a nagy energiákkal, lendületes vonalvezetéssel kanyarított íráskép a munka iránti elkötelezettséget, és elhivatottságot is közvetítik számunkra. Vörös Júlia elemzése alapján méltán állíthatjuk, hogy Petőfi Sándor már aláírásában is küzdött az elismerésért, azonban a támadó hajlam visszafogásának jeleit is tükröződni látjuk a költő írásképében.
Hogy a költő géniusz kézírása hogyan fejlődött tovább az alkotói folyamat során, azt az elkövetkező napokban megtudhatják.
Kövessék bejegyzéseinket figyelemmel!
Hajagos Csaba