Sanyi megint a nyakába szedte a lábát Csengőd felé, és meg sem állt a szücsi erdőig. Kinézte magának a legmagasabb fát, és már kapaszkodott is felfelé. Bárki azt hihette volna, hogy jól megtermett mókus mászik a fa törzsén, olyan ügyesen kúszott felfelé. Az egyik kinyúló ágon aztán megpillantotta azt, amiért ilyen magasra felhágott...
...Kocsikeréknyi hollófészek bújt meg a lombok között. Addig nem nyugodott, míg el nem csente belőle a tojásokat. Egyik szemével közben az eget leste, nehogy a hollószülők hazaérkezzenek, mert abból bizony nagy perpatvar kerekedett volna.
Későre járt, mire hazavetődött, a félegyházi templomtoronyban már elharangozták a hétórát. Amikor az anyja meglátta szakadt nadrágját, szája elé kapta a kezét és felsikoltott:
– Sanyika, már megint tönkretetted a ruhádat!
A hangoskodásra az apa is megjelent. Az öregnek is felszaladt a szemöldöke, amikor meglátta fülig koszos fiát. Komótosan lecsatolta a nadrágszíját és jól elnáspángolta a csavargót.
Sanyi makacsul megfeszült, s meg se nyikkant, míg csattogott az ülepén a szíj, de a tűz lángja ott lobogott a szemében. Az apja úgy gondolta, a veréshez még egy kis magánzárka is jár, s nem vitte magával a hetivásárba se.
De a fiún nem fogott sem verés, sem büntetés, másnap újra elszökött. Pedig tudta, megint nadrágszíj lesz a jutalma… Ez így ment napokon, heteken át. Az anyja végül megelégelte a hiába való büntetéseket, s kerített egy vedlett, öreg nadrágot, azt adta rá. Ha már ennyire szeret fára mászni az átok kölyke, azt tépje, szakítsa.
A fára mászás mellett Sanyinak a libák hajkurászása volt legkedvesebb szórakozása. Egy nap, ahogy sétált az iskolából hazafelé, a poros úton megpillantotta a szomszéd gúnárját. A jól megtermett lúd az árokparton lakmározott. Sanyi körbekémlelt, jár-e arra valaki, de üres volt az utca. Óvatosan elindult a gúnár felé, de az rögtön észrevette. Nem először ugrottak már össze.
A lúd vad szárnycsapásokkal próbált elmenekülni, a fiú meg utána. Őrült gágogás töltötte be az utcát, de ez Sanyit láthatólag nem zavarta, úgy elöntötte a harci láz. A kertek végén érte utol a szárnyast. A gúnár hosszú nyakát nyújtogatta, s belecsípett a fiú karjába. Sanyi ettől vérszemet kapott, elkapta a ludat és a lába közé fogta. Az egyik kezével a nyakát szorította jó erősen, a másikkal meg kihúzta a gúnár legszebb tollait.
Mivel több keze nem volt, a lúd csőrét nem tudta befogni, s az eszeveszett gágogásra kitódult az egész utca. De addigra Sanyi már fogta a tollakat, s szaladt a zsákmánnyal.
Egy félreeső helyen aztán a legszebbet a sipkájába tűzte, a többit meg a bugylibicskájával megfaragta írótollnak, s már azon merengett, melyik versikéjét vesse papírra.
– Megvan… – gyúlt ki a szemében egy huncut szikra. – Ha már édesanyámnak nincs libája, a kendermagos tyúkját fogom versbe venni!
A szomszéd közben elment a tanítóhoz és beárulta a gyereket:
– Instálom, tanító úr! – kezdte a mondandóját. – Az a Petrovics gyerek megint a lúdjaimat hajkurászta.
– Jól van, no – mondta erre a tanító –, majd elszámolok vele.
Másnap az iskolában jól le akarta teremteni, de aztán belenézett a fiú szemébe, ahonnan különös fény ragyogott vissza rá. A tanító jól tudta: ritka kincs ez a fiú. Zsenge kora ellenére van benne valami félelmetes és tiszteletet parancsoló. Tán százévenként, ha akad ilyen!
Megverni csak az tudta volna, aki ezt a ragyogást nem veszi észre. Így a tanító sem bántotta, csak jó nevelő módjára megértette vele, hogy hagyjon békét a ludaknak.
– Da tanító bácsi – válaszolt a fiú ártatlan arccal –, akkor mivel írjak?
No, erre már a tanító se tudott mit mondani, csak legyintett egyet, s útjára bocsátotta a gyereket, aki a sipkájába tűzött tollal olyan volt, mint egy Ludas Sanyi.
Telt-múlt az idő, s a ludakat hajkurászó fiú csillagszemű legénnyé lett. Aki ebbe a szempárba belenézett, megremegett, s megérezte, amit annakidején a tanító: ez az ifjú nagy dolgokra hivatott. Szavának súlya lesz. De meg sem kellett szólalnia, egyetlen pillantása mindenkit megbabonázott.
Olyan volt a tekintete, mint az arany napsugárban fürdő alföldi búzatábla, mint teliholdas éjszakán a Tisza vizében tükröződő Tejút ezernyi fénye. Ha felbőszítették, lobogó tűz gyúlt a szemében, s félő volt, hogy a lángcsóva kicsap. Ha pedig valami fortélyon törte a fejét, huncut szikra gyúlt benne.
Azt beszélték a népek, hogy a születése éjszakáján magától megkondult a nagyharang! Az emberek persze sok mindenről fecsegnek, munka közben a földeken, vasárnap a templom előtt vagy jártukban-keltükben az utcán. Folyton lesik, hol történik valami figyelemreméltó. Egy nap Döbrögi uraság hintaja tűnt fel az úton, Félegyháza felé tartott. Nagyhatalmú volt az úr, hatalmánál talán csak a pocakja volt nagyobb. A hintó tengelye alig bírta a súlyt, kerekei keservesen nyikorogtak. Az út mentén állók mind megsüvegelték az uraságot. Fejfedőjüket magasra emelve álltak félre, hogy akadálytalanul tudjon továbbhaladni.
A csillagszemű Sanyinak is épp arrafelé akadt dolga. Már messziről látta a közeledő fogatot, de egy csöppet sem zavartatta magát. Még csak félre sem állt, a süvegét meg esze ágában sem volt megemelni.
Döbröginek rögtön feltűnt az út szélén álló nyakas paraszt, aki villogó szemekkel nézett, a kalapja pedig sehogy sem akart a fejéről elmozdulni… Megállította a hintót.
– Hé, te suhanc! – kiáltott ki az ablakon. – Te nem süvegeled meg uradat?
A legény szemében huncut szikra gyúlt, s így válaszolt:
– Mindenki tudja a maga útját, el lehet menni süvegelés nélkül is.
– No, fiam – vakarta meg a fejét Döbrögi –, 40 aranycsikó ugrál itt a zsebemben. Kapsz belőle egyet, ha megsüvegelsz.
– Eggyel bizony nem kezdek! – válaszolta hetykén Sanyi.
– Akkor adok tízet. Tíz aranyat!
– Hát jól van – vonta meg a vállát a legény, mire Döbrögi leszámolta markába a tíz aranycsikót. A süveg azonban Sanyi fején maradt.
– Mire vársz hékás? Kifizettelek! – nyúlt meg az uraság ábrázata.
– Aki pénzes, legyen kényes – mondta a legény, és a zsebére ütött. Az aranytallérok vidáman csilingeltek.
Vörös lett erre az uraság feje. Jól rászedte ez a suhanc! Mérgesen intett a kocsisnak, s a hintó elszáguldott.
Közben szépszámú csődület gyűlt össze. Az emberek vigyorogva néztek egymásra: ez a tüzes tekintetű legény aztán rendesen túljárt az uraság eszén!
Sanyi felvette batyuját, majd a tíz aranyat szétosztotta a szegények között.
– Ez legyen a tiétek, nekem nem kell Döbrögi aranya!
Az emberek eltették a fényes tallérokat és nem győztek hálálkodni.
Petőfi Sándor pedig soha nem emelte meg lúdtollas kalapját senki fia előtt!